két férfi. és egy nő.

nincs is itt helye. Nem itt van a helye. Egy másik naplóban, egy másik időben, egy másik létformában. Talán. Ittfelejtette az óráját, ötpercet siet, magam előtt járok öt perccel, ha ránézek, és magunk mögött pár nappal. Jó most így.

Szombat reggel korán SMS érkezett. Mondom, írt a bank, hogy éppen mennyivel tartozom. De nem. A porcukros szájú fiú, a tizenhatodik mesehős írt: eljönne délután. Programátszervezés, fuvarszervezés és már szállt is be az autóba.

Örültünk, hogy újra látjuk, örült, hogy újra látott minket. Ezt mondta. Nekem az autóban, feleségemnek megérkezéskor. Épp csak fölnőtt nagyfiús-félszeg szavai, gesztusai üzente ez volt. Lehet, csak mert azt tanulta így illik, lehet, valóban örömére szolgált.

Hideg az idei október vége, kimentem fáért, hogy a kályhába tüzet rakjak. Mire bejöttem, már tűz nélkül is pár fokkal melegebb lett a szobában. A fiú pulóverét már levette, a szőnyegen feküdt hátán, feje feleségem ölében. Kis simogatások a homlokán, arcán, gyengéd ölelések a nyakán, a vállán. Feleségem arcán az ismerős mosoly: nézd csak, micsoda ajándék hullott az ölembe.

Én kérem, komoly ember vagyok, az eszem után megyek, nem engedem, hogy a vágyaim irányítsanak. Mindent a maga idején. Előbb a begyújtás. Aprófa, hasábok, papír, gyufa. A kályhatűzzel együtt azonban egyre éledezett, erősödött a férfiasságom a nadrágomban. Nyugalmat erőltettem magamra, bár a tőlem két méterre kibontakozó események egyre jobban vonzottak. A tekintetemet, az orromat, kezemet, testemet. Érezni, érinteni akartam már ezt a fiút. Keményre edzett, most ellazult kar- és vállizmok, mellizmok, combizmok ígérete a farmerban és az ingben. És ott középen, a nadrág legérdekesebb részén egy növekvő, keményedő rudacska. Csak már az a sok felesleges ruha kerülne le róla..!

Mondtuk neki, hogy múltkor is olyan finom, érdekesillatos voltál, vehetnénk-e mintákat innen-onnan. És már nyújtotta is készségesen a nyakát, fülét, haját, tele izgalmasabbnál izgatóbb vegyületekkel. Mondom neki, a nyakad a frissen elkészült vakolatra emlékeztet. Igen, mondta. Vakolatparfüm. Ez most a divat. Nem tudtátok? Ezen jól elnevetgéltünk. Emlékeim szerint hosszú ideig utoljára, mert komolyra fordultak a dolgok. Résnyire nyitott ajkai a mi ajkainkat hívogatták, akik útra is keltek, ha már ilyen megtisztelő meghívásban részesültek. Férficsók, otthonos csók, aztán a csókolózók látványa. A kezek a hátakon, melleken, fenekeken, ölelő, biztonságos, gyengéd érintések mindkét oldalról. Ezen a ponton kezdett nélkülözhetővé válni a külvilág, már csak néhány vékony textilréteg szabott nem kívánatos határokat a testfelületek között. No, nem nagyon sokáig.

Aztán az ágyban a három forró test egészen közel került egymáshoz. Feleségem lábai között egyre mélyebben kalandoztak a fiú ujjai. Mélyülő, gyorsuló sóhajtások, nyögdécselések röpködtek a fülem mellett. A fiú tekintetében hívogatás, kitárulkozás, bódultság, ajkai nyitva, számmal, nyelvemmel már ott is vagyok és ízleljük, tapogatjuk egymás ajkait, nyelvét, fogait. Az orromban az első izzadságcseppek finoman erjedt illata, akár egy fiatal, vékony bor halvány emléke. Erős keze a farkamat szorítja, határozott, de finom mozdulatokkal játszik velem. Fel és le.

Aztán felkel, közel hajol az ágyékomhoz. Élvezem, ahogy körülvesz az ajkaival, mozog fel és le, nyelvével játszik. Mindeközben feleségem az ő farkát tartja a kezében és a szájában. Finoman csókolgatja végig a vessző tövétől a makk hegyéig azt a formás, vastag, finom bőrrel borított, egyszerre kemény és puha finomságot, amit megkaparintott. Izgalmas nézni és izgalmas átélni. Hogy annyi kéz, száj és a nemi szervek mikor, hol kalandoznak, hová érnek hozzá, mivel, hol kennek össze.

Feleségemet a hátára fektetem  simogatom, és behatolok. A fiú fejünk mellé térdel, izmos, finoman szőrös combjait látom, érzem oldalról, átölelem a csípőjét, kemény feneke a kezemben, farka a számban, feleségem csókjai előtt és közben és velük együtt. Aztán helycsere. Én a fiú széles hátára hajlok, gyűjtöm onnan az ízeket és az illatokat. Ujjam a hüvely fala és a hímvessző között játszik, tenyeremben a fiú heréi. Egyszerre simogatom feleségemet belülről és érzem a vér lüktetését a fiú mindent kitöltő farkában. Aztán megfeszülnek az izmok, bent szorul a levegő és ujjammal érzem, hogy bőséges folyadékmennyiség áramlik erős lökéshullámokban a farok selymes bőre alatti vezetéken a punci mélységeibe.

Aztán pihenés, beszélgetés, nevetgélés jó ideig. Mielőtt felkelünk, a fiú fölém térdel. A kályha tetején  gyökeresedő növényeket nézegeti, kérdezgeti, ez meg miért, hogyan? De nem nagyon kap válaszokat, mert az arcomtól néhány centire lengedező, a lankadtságnál tán egy fokkal izgatottabb gyönyörűség vonja el a figyelmemet. Fordítottam volna rá annál a néhány simogatásnál több energiát is, de hát megéheztünk, indulni is kellett lassan. Jó lett volna maradni még...

Párszáz sorban, egypár képben korbácsoltuk vágyainkat, egymásét. Magunkét méginkább. Lett már nekem addigra, mire jött, meztelenképem, utazósfényképeim, nadrágból átlátszó merevedés, hang is megvolt, intenzív napok, vágyak és válaszvágyak, öteletek, és huncutságok, ha nem jön el végül, már kerek történet akkor is. És emiatt félni kezdtem, mi marad még a jelenlétben, kijátszottuk magunkat már előre, álltam a zuhany alatt, ömlött bőrömre a fórróvíz, napok óta izgatott az elképzelt férfi, és olyan sokat láttam belőle, mintha találkoztunk volna már, vágytam rá, tudtam, kire vágyom, de rettegtem, mivan, ha mégsem az, ha mégsem ő, ha mégsem olyan.

És meglepetés lett ez a férfi mégis. De félnem nem kellett volna.

Mert ki tudhatta, hogy ilyen szép kerek feneke van, meglepetés mégis.

Azt ki tudhatta, hogy így tud a szemembe nézni, hogy húz be magába a tekintete, hogy elvárja, hogy szemébe nézzek, hogy alig enged, hogy fogvatart, meglepetés mégis.

Nem tudhattam, hogy ilyen pontosak lesznek a mozdulatai, ilyen mélyek, ilyen bátrak. Gyakorlott ez a férfi, mintha járt volna már énbennem, vagy csak elképzeltem, vagy csak elképzelt..., meglepetés, mégis.

Azt sem tudtam, hogy merem-e majd instruálni a két férfit, hogy úgy helyezkedjenek, hogy mindkettőjüket számba vehessem. Régivágy, de lehet csak ezen az estén volt ennyire természetes, hogy mi hárman együtt, hogy csak most mertem kimondani. Na, persze, alig fértek mindketten, de ez az én mohó játékom volt, sokáig eljátszottam volna, olyan különös, szokatlan, lehetetlen helyzet, hogy kettő. Órákig figyeltem volna, jól megfigyelni, pontosan milyen is ez. És ez a bátorférfi, ki férfivel most legelőször, mosolyogva figyelt engem, bolondasszony, gondolhatta magában, de velem tartott, ha felfedezés ez most, hát, legyen, meglepetés mégis.

Arra meg már alig emlékeztem, hogy húszévesen kerestem annak a másikféle behatolásnak az örömeit, rémlik, hogy meg is találtam, hogyan is izgalmas ez, de mindig nehézkes volt valahogy, és el is engedtem ezt végül. És most ez a férfi, olyan természetesen, olyan örömmel simogatta popsimat, hogy vágyni kezdtem rá, semmi nehézkesség, vagy külön koreográfia, mindenemet szerette, én meg mindenhol őt akartam érezni. Behatolása is éppen olyan volt, mint a cirógatása, finom és intenzív élmény, remegve térdeltem előtte, férjemet szorítottam, hogy el ne vesszek, hogy bele ne fulladjak ebbe az örömbe, ami ilyen váratlan töltött ki, eltávolodott a világ, csak három test maradt, forró, illatos öröm, meglepetés ez mégis.

Nem tudhatam, ha lábai közé térdelek, egyre szorítanak majd combjai, és nem tudhattam, hogy ez az erő majd jelez nekem, így tud szorítani, így fog ölelni is, feszüljünk, hát, egymásnak, ez az erő legyen minden mozdulatunkban! Hogy ő gyengéd és vad egyszerre, ez meglepetés mégis.

Hogy udvarol majd, hogy bókokat mond, hogy suttog, hogy ünnepel, hogy megjegyezzük minden szavát, nem is remélhettem. Mosolyogva nyúltam el mellette, ujjai is cirógattak, szavai is, alig fért már érzés a testemre, zsibbadt voltam, és hálás, hogy olyan volt, mint ígérte, de meglepetés mégis.

Azt mondta, ez az utolsó szépidő, az utolsó szép délelőtt, rossz idő jön, úgy rendesen, kezdődik a tél. El is kellett hinnem. És hogy most jött, éppen a szépidő végére, a nehéztél elejére, e két idő határára, erre a naptári senkiföldjére, ez, ahogyan nem véletlen, úgy nem is tudatos. Ebben a férfiban a nyár, kertimulatság, a tél, végtelenhosszú vacsora, a nyár benne, rét, hegygerinc, a tél, dereserdő, szélesablak. Forrón és üresen kéri a teát, ez tél benne, hosszan néz a szemembe, ez is a kályhameleg tél, és mosolyog, nyarat ragyog az arca. Ez a  férfi nem tavasz, és nem ősz, hanem, mint ki mindig elkészült, sosem készül.

Tudta, miért jön. Ettől én úgy megnyugszom, nincs dolgom, csak várok. Lesem, kutatom őt, figyelek, le ne maradjak egyetlen bókról sem, legyen a kacérságra még kacérabb válasz. Most versenyzünk is kicsit, ki lesz kétértelműbb, ki lesz zavarbaejtőbb. tetszik neki ez a játék, de én már nem akarom így sokáig, "érints meg!" gondolom, míg elsuttogja, hogy melleimet nézi, gömbforma, azt mondja, szabadulni sem tud már tőle. "Akkor érints, hát, meg!" üzenném neki, ha tudnék, ha mernék hosszan a szemébe nézni, akkor meg is értené. Kék szeme van, szürke is kicsit, mint egy kékesszín kő, olyan. Szépszemű férfi, milyen jó, hogy jöttél!

Reszket, mikor hozzáhajolok, borzong inkább, hűvös van körülötte, csak a karján szagolgatom a bőrét, csak a vállát érintem, izgatott hűvös van körülötte, kapkodva vesz levegőt, de nem fél, csak olyan nagyon figyel, olyan kiélesítettek az érzékszervei, olyan nagyon ittvan, hogy mégis forró inkább,  ez megint valami különös, nyáribeton, télivaskorlát, semmi különbség, alig lehet mindkettőt érinteni.

Csókjában találok rá, abban játszik, távolodik, visszatér, óvatos, hív, de nem enged, küld, és marasztal; ruháiból ki kell bontsam, fűszerillata van, nem kell több ruhadarab, csak őt akarjuk érezni, még csak most ismerjük meg, még csak most találunk rá. Szerecsendió. Nem egészen, de jobb szavam nincs rá, mézes, szelíd illat, fakéreg, moha, nem tudom, keresgélek csak.

És az ajándékom, az apró folt a nadrágján, ritkakincs, örülök, ha találom, nézem, egy ujjammal érintem, körbejárom, arcom tartom hozzá, kicsi, nedves folt, enyém lehet, mit alatta találok, édesíz, csak egy cseppnyi, másíz, mint most őmaga, másíz, mint lesz majd, vidám leszek tőle, és vágyakozó, éhes és szomjas.

Hármunk közül kié lehet leginkább az a néhány dús perc, mikor a puhacsókok között merev vessző van a szánkban, mikor férjem feszült testtel nyúlik el közöttünk, mi pedig egymás szájába harapunk, vagy csak éppen érintjük egymást? Mind magunkénak mondjuk, közös öröm, jól elosztva, befejezni fog csak fájni: "maradj még, kérem még a szád, várj még, ne érjen még véget, bátrak legyenek az ujjaid, szoríts, tarts!"

Végül sokáig fekszünk nyugodtan, ölemben a férfi feje, férjemnek támaszkodom, aludnék, talán ők is elaludnának, de olyan sok dolgot kell még megbeszélni, ott a teáscsészék felett, órákkal ezelőtt olyan sok mesébe belekezdtünk, nyakát cirógatom, figyelek, figyelünk, de nem vagyunk egészen jelen. Elnézzük ezt egymásnak. És a kertalól mintha valóban érkezne a tél.

Néhány nappal később megosztja egy fantáziáját velünk, így lett mibennünk egy lüktető vágyakozás: jöjjön a szerecsendióillatával, a téllel, a nyárral magában, játszunk még!

Azt mondtam, amint belép, megcsókolom. A kölyökférfit, a beiglist, sokadszorra jött. "Nem mertem szájoncsókolni" mondtam férjemnek, "így?" kérdezte a kölyökférfi, és elkapott. Derekamat tartotta, másik tenyere a fenekemen, csípőjét nyomta hozzám míg csókolt. "Nahát..." suttogtam fülébe, "te, aztán.." kacagtam, "illatosférfi, itt vagy, hát, megint" gondoltam, és tarkója, válla formáját olvasták ujjaim. Azon már csodálkozni sem kellett, hogy ahogyan volt, úgy, kabátban, cipőben, megérkezésben férjem elé térdelt, csodálkozni nem kellett, csak nézegetni, és úgy állni mögötte, hogy hátát támasztom, és így jut nekem az ismerőscsók, "ez is milyen tökéletes elhelyezkedés, milyen jól kitaláltuk".

Aztán meztelenség, meg ágy is, persze.

Van minekünk egypár egyező, és néhány különböző fantáziánk. Volt már elég idő ezeket kidolgozni, és hogy ezek maradnak végül valósulatlan, jól is van ez így.

Mert volt valami utolsóíz a csókjában, az ismerős édes mögött, nehezen vettem észre, de verejtéke is azt üzente, "elég lesz már, annyit adtam, mit csak tudtam, idegenek már nem vagyunk, barátok sem leszünk sosem, ha mindig csak az ízek, az illatok, a meztelenség."

"Mi dolgom hát veled, szép-szomorú férfi? Fel nem falhatlak, de keretbe, albumba rakhatlak el téged, mi vigyázunk jól az emlékedre, te pedig vigyázz jól magadra!"

Beszélt a teste is. Mást is mondott, mint amit a szavai. A bőre mesélt arról, hogy fiatal, suttogta, hogy érints meg, erős vagyok, játszhatunk egészen komolyan is, ezt is üzente. Erős férfi, tetszett nekünk.

Éjszaka érkezett, éppen bele a közepébe. Minket altatott volna már az elmúlt nap, engem kifárasztott a várakozás is, erős tea kellett nekem előbb, aztán, tudtam, elég lesz ő maga is. Olyan mint képzeltem, vidám és egyszerű, talán meg is ígérte, hogy ilyen lesz, el is hittem neki. Ahogyan azt is ígérte, eljön egyszer, de azt sose hittem, csak emlegettük őt, és képzeltük, magunk között nevei is voltak, állandójelzői, és hűséges ez a fiú a bennünk élő képhez, mára sem kell átneveznünk, jelzőit se kell lecserélnünk, újakat kaphat, színezhetünk még rajta, szagos-színes mozgókép lett; nem hiszem, hogy elfelejtem.

Bátrabb mint én, vidámabb mint én, erősebb mint én, rábízom magam. A ruháival együtt fogja a kisfiút is levetni magáról, kilátszik már a kisfiú alatt az izgalom, az izgalom alatt a vágy, a vágy alatt a férfi. Részeg leszek az illatától, dohány illata van, nem füst, nem cigaretta, dohány, vagy más fűszer, leveles fűszer, babér, vagy zsálya, és részeg leszek attól, hogy bármit elmond, mindent megmutat, semmi sem titok, faggathatnánk, mindent lehetne, ha nem szaladna előlünk ez az éjszaka, megelőzött már, abban a pillanatban, mikor megérkezett, belépett ez a fiú, és az éjszaka gonoszmódon szaladni kezdett, irigység ez, mi más lenne, irigy ez az éjszaka, és ki ennek a fiúnak az ajkait megkóstolja, az már nem mérlegel, megengedi magának az álmatlanságot, ahogy én is feküdtem, a hajnali, alvó házzal körülöttem, és virrasztottam, fizetségül azokért a puha ajkakért.

És azért a gyönyörű vesszőért, persze. Mint a márvány, olyan, ahogyan a forró napsütésben langyos lesz, ahogyan langyos is marad sokáig. Sima, langyos, tökéletes forma, kéne talán egy alkalom, mikor csak nézném, egy külön, mikor csak őt, és kéne egy másik is, mikor a két férfit, hozzájuk se érnék, hozzám se érnének, úgy áradna szét bennem az öröm, ahogyan álmomban tud, csak nyitva kéne tartani a szemem, csak a nézőpontot váltogatnám, hol egyben az egész képet, hol csak az apró részleteket, percekig csak a nyakát, percekig csak az ujjait.

Elárulja, hogy akarattal tereli el figyelmét, hátha örülünk ennek, és virtus is ez: gonosz, csúf boszorkákat képzel, vagy döglött lovat, ez a módszer, nevetünk rajta, és gyerekkori matchbox-gyűjteményét is végigveszi gondolatban, egy pillanat csak az egész, de így magára marad a férfi benne, ő hátralép kettőt a gyerekkor felé, és megint máshol tartunk, így játszik velünk, tartós, sose-lesz-vége izgalma lüktet  a szánkban, vagy tölt ki engem egészen, úgy használjuk, ahogy akarjunk. Ajándékférfi, kedves játékszer, mi lenne, ha bármikor kéznél lenne, mi lenne, ha csak üzenni kéne érte, ha éppen az ízeire vágyunk, és ő mindig jönne, kinevetem magam, és szégyenkezem is, bocsánatkérőn nézek a szemébe, nem birtokollak, ne félj, de sosem tudom meg, érezte-e, hogy fölfalnám, nem tudom meg, értette-e, hogy elengedem.

Hajnalodik, mohón parancsolunk rá, maradjon itt mostmár a férfi nekünk, táncoljon a csípője, tárja csak ki combjait, ujjait fúrja csak hajamba, meg akarok fulladni tőle, engedje! Nehezen követjük a ritmusát, míg megértjük, hogy nincs is semmiféle ritmus, épp, ahogyan a csókja, bátor és szabálytalan, és édes is, és gazdag. Édes és gazdag az öröme is, elveszek benne, szerettem volna jól megfigyelni, szerettem volna részletesen megőrizni, de ehhez őt tanulni kéne, figyelmesen, józanul, de ez nem nekünk adatik meg, mindössze egy kapkodós éjszaka.

Reggelig marad. Alszik mint egy kisgyerek. Úgy is ébred. Motyog kicsit álmos hangon, de hamar lesz benne valami gyerekkorú lelkesedés az új nap iránt. Nem szóltam, hogy porcukros az álla a túróstáska után,  máskor se szólnék, olyan jól áll neki.

Kiszámoltuk végül, hogy pontosan tudjuk, négy évvel ezelőtt találkoztunk, de én így is ragaszkodom az öthöz, a négy szögletes, szabályos és páros, az öt gömbölyű és puha, de ezt nem tudom megmagyarázni. Ma, amikor belépett, láttam a régitalálkozásban, amikor sál volt rajta, meg sapka, és csak azt a vidám szürkekékzöld szemeket kellett figyelni a sálsapka keretben, ahogy villog. Tél volt tehát, tizenegyedik hónap, tizenegyedike, legyen így, öt éve télen. És most a nyáriférfi is hozta ezeket a szemeket, meg valami dús, nyárvégi, szüreti életkedvet, meg a kíváncsiságot, de jól emlékszem, az öt éve is volt már neki.

Öt éve, mikor én gyáva voltam, a kezeit is csak lopva figyeltem, hogy olyan erős csukló mozgatja az ujjait, titkon képzeltem hozzá az alkart, a felkart,a vállait, de pulóverben volt, tél volt, mondom. Ma nem voltam gyáva, csak türelmetlen: érints meg, tarts, szoríts! Ennek a férfinak jobban áll a nyár, vékony, aligvalami ruhadarabok kellenének rá csak mindig, ha elbújik a télbe, aki látja, nehezen uralkodik magán, hogy ne képzelje ruhátlan, olyan széles a válla, olyan kemény, kerek a feneke, olyan szoborforma a lába, a tél alól ezt ki lehet következtetni, a nyárban pedig, meg kell bolondulni tőle.

És dorombol, mint egy macska. Ezt is ki tudhatta..? Vagy nem is macska, kályha inkább, vagy egy morajló tenger, vagy zuhogó folyó. A csókja is zenél, ez a férfi egy népdal, egyszerű, szép ritmusképlet a csókja, óvatos, ízlelő, majd heves, harapós, aztán harapós és heves, végül óvatos ízlelős. De nem is egy népdal, egy népdalgyűjtemény, annyi féle csókja van, de mindnek ritmusa. És ma tanultunk egy újat, hogy hármascsók, végtelenül izgalmas, van benne valami vetélkedés is, kinek juthat több az ajkakból, valami kettős vágy, csak az enyém legyen az egyik, de a másik is kell. Összeszuszogni a háromféle sajátillatot egybe, aztán újra szétválogatni, ez az ötéveláttam-maeljött férfi ajkának illata, ez az énférfim lehelete, ez az ismerős, fülledt énillatom, amivel a két férfi kente magát össze, ahogyan arcukra gyűjtögették, hozták mindenhonnan, amerre csak jártak rajtam.

Kérdezte férjem, hogy mondjam már, hány darab orgazmusom  volt ma nekem, nem tudom, feleltem, de legyen öt, mert ez a szám gömbölyű, mert öt éve csillogtatta a szürkekékzöld szemeit ez a férfi miránk, és mert azóta nem hiányzott, és mégis vártuk. Legyen öt, össze tudok ennyit számolni: első legyen, mikor a szép-széles-erős mellkasán fekszem, és repít egy csókja, és csípőm a csók ritmusára merevedésén táncol, második legyen, mikor férjem ujjai kedvtelve játszanak rajtam, alig vesszük észre, mi történik, mert a szép vaskos vesszőnek örülünk, részegek leszünk tőle, harmadik legyen, mikor férjem belémhatol, negyedik legyen, mikor könyörög az ölem az idegen, gyönyörű forma után, ötödik legyen, mikor sósízű vállát harapom, mikor tarkóját szorítom, mikor el-soha-nem-engedem, mikor én az ő hangjától bolondulok meg, ő meg az enyémtől. Aztán mindhárman nevetünk, el fogunk mindjárt szomorodni kicsit, már akkor tudom, mikor még ringat minket az a fáradt-zsibbadt kacagás. De így is megéri.

Öt év múlva látjuk majd újra, bármikor is lesz, öt évnek gondolom majd. Ha semmikorsoha, akkor is.

A színhely, a balaton vize, a keltezés, a forrónyár, a díszlet, a naturistakemping, a szereplők, a nő, a férje, és a napszemüveges férfi, kellékek, három felfújtstrandkellék, ami mindenképpen csak akadály, és kellett volna még taktika, és praktika, mert ezek nélkül nincs kaland. És nem is lett.

A hanyattfekvő, matracon ringatózó, meztelen, kissé széttárt combú férfi végtelenül izgató, de igen nehéz tartani ezt a leshelyet, ahogyan őt forgatja a víz, úgy kell nekünk is fordulni, és valahogy közelebb is kéne jutni, ha észre nem vesz minket, akkor mit várhatunk, legyeskedünk, hát, de nem vagyunk ügyesek, mert ezt csak nagyon ügyesen lehetne jól csinálni, hogy egyértelmű, de nem tolakodó, ha nem akarja észrevenni, nem is veszi, ha akarja, ne legyen benne kétség, hogy nem a véletlen balatonihullámzás sodort csak mellé. Hát táncoltunk, és kacagtunk, közelebb, és távolabb, "vedd le a napszemüvegedet", szuggeráltam a férfit, had lássuk nézed-e, hogy nézünk, "adj valami jelet!", nagyon izgatottak vagyunk, és nagyon elszántak, de nagyon gyávák, "te segíts!"

És halljatok csudát, a férfi kikötött, karjával hátranyúlva egy bójába kapaszkodva. Egyhelyben maradt végre, mi ez ha nem jel, ő marad, mi jöhetünk közelebb! Olyanok lettünk mint a tizenötévesek: "oké, menjünk közelebb, ne, állj meg, félek, ennyire már ne, ez nagyon kínos" "találjuk előbb ki, mit mondjunk neki, hallod, állj már meg, nem lehet csak így odamenni"

E ponton már tudtam, ez nem fog menni, mi valami frappáns felütésen gondolkodtunk, mikor csak oda kellet volna libegni, kérdőn ránézni "szabad lesz, uram?" és egyszerűen szánkbavenni azt a kezdődő merevedést, olyan egyszerű ez, nevetségesen gyávák vagyunk.

A szemüvegét levette végül, és olyan közel evezett hozzánk, ahogyan mi nem mertünk, sajnálkozva ránkmosolygott, és elúszott...

Ez a férfi engem vidámmá tesz, ő az, a hrabalos-szöveges, a kerekmeséből. Vártam, hogy eljön még, könnyű vele, egyszerű vele, és vidám vele.

Forró napok vannak, estére a kertben nyakig ér az illatos, nehéz pára, és sokáig világos. A férfi megérkezett, és mint régibaráttal, a kertben sétáltunk kicsit, és bár az illatát itt nem találtam, de olyan örömmel üdvözölt, és olyan bátran, hosszan nézett a szemembe, hogy tudtam, ő az, és tudtam, ez most újra jó lesz.

Egy kancsó limonádét ittunk meg hárman, nem kapkodva, de sietve, néhány pohár, és néhány kusza, egymásbaszőtt történet kellett, hogy igazán megérkezzen, neki is kellett idő, nekünk is.

- Menjetek a nappaliba, mindjárt megyek én is! - küldtem kettőjüket, nevetgélve indultak, - És vetkőzettek... - tettem hozzá, de inkább csak magamnak.

De meghallották, vetkőztek, mire utánuk mentem, nem úgy, mint akik együttlétre készülnek, olyanok voltak, mintha egy uszoda öltözőjében lettek volna, csevegtek közben, de tetszettek nekem, megkívántam őket, még ha olyan különös volt is ez a helyzet, a két beszélgető férfi, akik a maguk stílusában bújnak ki a ruháikból, ahogyan egylábon egyensúlyoznak, én meg ruhástul nézegetem őket.

Megszerettem ezeket a másodikalkalmakat, nem kevésbé izgalmas, attól, hogy lehet tudni, lehet várni, lehet tudni, hogy mit lehet várni; mint most a csókjait, azokat a finom, óvatos csókokat, amiben van finomság, de nincs bizonytalanság, ez a férfi nem mulaszt el egyetlen csókot sem, ha arc van a közelében, keresi az ajkakat, ha megtalálja, kedvvel és hosszan játszik.

Ahogyan három test bújik egymáshoz, ahhoz már semmit se számít, hogy ez a ház hűvös, akkor már nincs hűvös, verejték csillog mindenhol rajtunk, nagyon apró cseppek, bennük a sajátillat, az az egyedi, ettől érzem, hogy valaki tényleg itt van, hogy lesz rajta egy magaformájú köpeny, az illatából, milyen különös, hiába maga a test, mintha ez az illat lenne megfogható, megragadható, és valóban, testével, kedvével, gondolataival, vágyaival elmegy majd innen, de az illatát itt hagyja, addig őrzöm, míg csak akarom.

Combjaim közé térdel a férfi és simogat, mindkét kezével, hasamat, derekamat, olyan puha az érintése, éppen mint a csókjai, és olyan pontosan csókol mindenhol, olyan játékosan, és olyan finoman, ahogyan azt az ajkamon teszi.

Úgy hatol belém, hogy előbb türelmesen kopogtat, bebocsátást kér, csak csípőjével mozdul aprókat, és kivár, engedi, hogy én helyezkedjek, én menjek utána, kivárja, hogy ne csak beengedjem, de követeljem is őt, majd újra  térdel, vesszőjét kezével irányítva simogat, és figyel, keresi a jeleket, hogy tudja, mikor kell beljebb, mikor vissza, jól látom, mennyire koncentrál, bátran rábízom magam a testem jelzéseire, és a férfira aki értelmezni tudja őket, és aki most csak adni akar.

Zsibbadt és könnyű leszek, kedvtelve nézem, ahogy férjem veszi szájába a férfit, nézegetem csak őket, majd számmal akarom érezni a forró vesszőt, a forró ajkat körülötte, arcomat nyomom az apró izmokhoz, és az orrom teli lesz az öröm illatával, a kitárt combok közt fekszem, és oly' különleges perspektíva nyílik így nekem..!

És a csendesült férfi, lassan megint mesélni kezd, mosolyogni kell rajta, hogy ő mindig így elhallgat, aztán folytatja, nevet ezen, hogy nevetjük őt, és örül, mert megérzi, hogy bájosnak találjuk, és igazán szórakoztat minket.

Én még egy történetében járok, mikor a nyakamba csókol, meglep vele, és férjemet is, aki néhány perc távollét után, megint a némaférfira tér vissza, és minthogy ismeri már a jelenséget, tenyerét a férfi hasára fekteti, keresgélni kezd, és megleli a bizonyítékot, hogy a hallgatás mögött újra csak egy izgalom van, és egy törekvés, hogy minket is magával vigyen, és mi ezen az éjszakán mindenképpen vele tartunk, mintha csak elhatároztuk volna.

- Na, had hallom, ki, mit akar? - kérdezem, de csak mosolyognak, utólag sem tudom, hogy valóban nem volt semmi terv, vagy ez az én két ügyes férfim, mégsem mert akkor erre felelni. - Semmi? Mondom, hát,  én: egyik vesszőt a számban szeretném, a másikat punciba! - és férjem combjai közé helyezkedek, a férfi mögém térdel, és éppen azt teszi, amire vágyom, hogy most úgy mozduljon, ahogy a maga öröme kívánja, érezni akarom azt a ritmust, amit a saját teste kíván, mutatta már ezen az éjszakán, milyen figyelmes, milyen nagyon tud figyelni, most ne figyeljen rám, most csak magára! És ezek a mélyről jövő, és mélyre tartó mozdulatok, a csípőmet tartó kezek, és férjem számban, kitöltenek engem, és olyan vad rohamokban érkezik a gyönyör, hogy alig tudok különbséget tenni, hogy kié is ez most valójában. Mindhármunké, persze. És a szépen komponált szoborcsoportunk mosolyogva, szuszogva, remegve omlik össze, azt érzem, ez a három test most már sem egymásnak, se magamagának többet nem adhat.

Mindketten kicsit elalszunk azon, ahogyan újra mesél, és ahogy az ujjbegyeivel cirógat, oldalt fekszem a két férfi között, a mesemondó férfi felé fordulva, férjem mögöttem, átkarol engem. Melleimen futnak az ujjak, majd végig a derekamon, férjem karjainak ütközik, hát, felszalad rajta, kissé nyújtózik, hogy a  vállára is elérjen, majd le a hátán, fenekén keresztbe, visszatérnek az ujjak az alhasamra, majd újra fel, a sebesség, az ütem a történetek ritmusa szerint változik, az én kezem a férfi derekán, fenekén vándorol, megpihen, és megállapítják az ujjaim, hogy olyan törékeny ez a férfi, és olyan erős...

Nem történt meg, a napokban volt ez a hajnali álmom:

Egy voltmárittférfi feküdt az ágyunkban, inkább ült,  az ölemben tartottam, hátával támaszkodott nekem, szorosan fogtam át a karjaimmal, tartottam őt, felsőtestének egész súlyát, a mellkasát simogattam, forró volt a bőre, lassan, és nagy kilengéssel emelkedett és süllyedt a mellkasa, arcunk egymagasságban volt, ha kicsit felszegtem a fejem, halántékát értem el, ha lehajtottam, a nyakát csókoltam, orromat a tarkójába fúrtam, illatát is éreztem, a valódi emlékillatot. Férjem térdelve kucorodott combjai közé, kézbevette a férfi vesszőjét, mindkét kezével simogatta, lassan, hosszan, és egymás arcát, majd mindketten a merev vesszőt néztük, majd újra egymást. Férjem lehajolt a combok közé, szájába vette a férfit, de mozdulatlan maradt. A férfi hátravetette fejét, a vállamhoz nyomta, a homlokára tettem a kezem, ami hűvös volt, ujjaimat a hajába fúrtam, és suttogva beszéltem egészen a fülébe mondva valamilyen ismeretlen nyelv szavait, amire nem felelt, csak szuszogott, orrommal kerestem a kiáramló levegő illatát. Férjem feje lassan mozdult, a férfi egyik keze a vállán, másik a tarkóján, könnyedén csúszott a vessző a szájában, eltűnt, majd egészen láthattam, újra eltűnt, majd megint éppen csak az ajkai érintették. A férfi combjait szélesen kitárta, sarkán támaszkodott, kirajzolódtak az izmai vádlijában, combjában, combjait el is értem, tenyerem futott le és fel, a feszülő izomhegyeken és völgyeken, erősen szórítottam az ujjaimmal. Hullámzás volt alattunk, mintha mindhárman csónakban ültünk volna, és a csónak libegése mozdította a férfi csípőjét, a csónak ringása ringatta  felsőtestem, és ringattam a férfit, ahogy karjaimban tartottam, a csónakot megdobó hullámok mozdították férjem fejét.

És még egy kép, hogy mindkét férfi a karjaimban, és mindkettő halott, de nem az elmúlás szerint, hanem az újászületés szerint, és ezt azért tudom, mert könnyűek, nincs is súlyuk, mindkettőt elbírom, fel is tudnám emelni, nem is halottak, csak máshol vannak, ez kép, nehezen írom le szavakkal.

Vannak semleges álmaim, többnyire kusza képek, vannak erotikus álmaim, orgazmus közeli állapot, ritkán orgazmus, van néhány nyomasztó álmom, visszatérő rosszálmok, és ritkán, nagyon ritkán fényes, misztikus, csodás álmok,

mint ez is.

Ez a férfi úgy beszélt, ahogy Hrabal írt. Ezért vesztette el olyan könnyen  történetei fonalát a férjem, mert ő Hrabalt se bírja követni, én viszont vidám lettem tőle, de máskülönben az estére férjem se panaszkodhat.

Ez a férfi szabad. Nem a családi kötelékei szerint, nem is végtelen lehetőségei miatt, úgy rendesen szabad, legbelül. Ettől aztán izgalmas, a hrabalos szövegeléstől pedig szórakoztató.

Ez a férfi őszinte, családi tragédiákat mesél, a gyászra is vannak szavai, békében van a múltjával, határaival tisztában van, tudja, ami azon túl történik, arra nincs ráhatása, hát, nem aggódik, él.

Ez a férfi nekem, valahogy, kerek. Szórakoztató, szabad és őszinte. Mindenképpen meg akartam tudni, milyen, ha nagyon közel van, milyen, ha vágyakozik, nem az izgalom bizserget engem, míg figyelem, ahogy bármire válaszol, amit csak kérdezek, hanem a kiváncsiság.

Ez a férfi vezetést kért, talán, mert tapasztalatlan, talán, mert óvatos, méginkább, mindkettő, és én nyugodtan és vidáman ajánlottam, feküdjék csak szépen ide az ágy közepére, had nézegessük meg kedvünkre.

Ez a férfi az együttlétben elcsendesedik, nevetve megjegyeztük, hogy megtaláltuk rajta az on-off gombot, hang nélkül bólogat, megszólalni valóban csak akkor fog újra, amikor már mindhárman elégedetten szuszogunk, amikor már a végének is vége, amikor visszaállnak a mindenféle mutatók a hétköznapi értékekre.

Ez a férfi illatos, halványak csak az illatai, alig találni a szappanok mögött, de finom, kutatni kell utána, kutatjuk is örömmel, langyos és puha a bőre, amerre járok az orrommal ott megrándul kicsit. Sokáig nem is nézek a vesszője felé, többet akarok megismerni ebből a testből, amennyit csak egyetlen kalandban lehet. De túl soká nem bírok várni, előbb kézbe veszem, csak aztán fordulok oda, orrommal járom végig, többször le és fel, aztán érintem az ajkammal, és az íze vágyakozóvá tesz, és önfeledté.

Ez a férfi nagyon kreatívan csókol, ebben a szóban egyezünk meg férjemmel, hogy leginkább így jellemezhetjük. Játszik az ajkaival, puhán keresgél a nyelvével, öröm van a csókjaiban, és vágy, de nem türelmetlen. Figyeltem a két férfi csókját, ahogy húnyt szemmel fordultak egymásba, és ettől fogva forró lett a szoba, és minden olyan egyszerű, amilyen csak ritkán szokott lenni. Megint ez a kerekérzés, ezt az idegen férfi hozta, hálásan üdvözöltem.

Ez a férfi, ha fölé hajolok, ügyesen helyezkedik, fészkelődik, míg melleimet a szája eléri, ha megvan, ráérősen marad, láttam az arcát, láttam, hogy mosolyog, addig marad így, míg csak akarom, és nem únja el az apró harapdálásokat, most kemények az ajkai, de tenyerével puhán simogat.

Ez a férfi engedelmes, mikor megérti, hogy csípőmmel a másik kezét keresem, akkor már céltudatos, de úgy lépegetett az ujjaival végig a derekamon, hasamon, és úgy tesz még kerülőket, olyan ráérősen, hogy visszatartott lélegzettel várom, mikor érkezik.

Ez a férfi, ha egyszer már mélyen bennem jár, vissza nem vonul, ujjait bennem tartja, felemelkedik, hátamra fordít, és combjaim közé térdel, nem is nyalogat, fal engem, iszik belőlem, nem figyelem már, mit csinál, csak engedem magam.

Ez a férfi bátran és szépen veszi szájába férjem a vesszőjét, figyelem őket, szép, ahogyan ez szép szokott lenni. Térdel a férfi, mellé térdelek, és a nyakát csókolom, tetszik, ahogyan mozdulnak az apró izmok a bőre alatt, ahogyan tátja, és feszíti a száját.

Ez a férfi fegyelmezetten tűri, hogy hosszan tartom a számban vesszőjét, hogy ketten is tolakszunk ágyékához, hogy lassan mozdulok csak rajta, csak szorítom. Soká vesszük észre, hogy feszült lesz, nyugtalan, és nagyon koncentrált. Megértem végre, és mosolyogva biccentek felé, gyerünk, engedje magát, lehet, szabad, örülünk neki, várjuk! És engednek az izmai, a combjában, a hasában, nyakát, vállát sem tartja már, elernyed a teste, hogy a figyelme is széthullhasson, és ilyen nyugodt és megadó, míg lüktetni kezd ágyéka, és újra feszül benne minden, hús-vér valóság, és szinte ott sincs. Bőven és forrón árad, pont olyan hosszan egy sóhajt is elenged, párás a tekintete, és illatosabb a bőre, ezen az estén most leginkább.

Ez a férfi fáradt csodálattal nézi végig férjem örömét, és hálás a jelenetért, én pedig élvezettel játszom neki ezt a darabot, számban most új, az idegen után, új most az ismerős vessző, ez mohóvá tesz, és kissé vaddá, hogy figyel.

Ez a férfi akkor éled, mikor mi már alig vagyunk ébren, és megint se vége, se szerkesztettsége a történeteinek, úgy folyik egyik a másikba, hogy vagy nagyon kell figyelni, ezt próbálom én, vagy bátran és vidáman beleveszni, ezt teszi a férjem. De ha illik, ha sem, be kell jelentenem az éjfélt, ez a férfi úgy mesél, hogy kívülről kell pontot tenni egyszercsak, különben sose lenne vége.

Még most is mondaná...

szoktatok beszélni szex közben, kérdezte, hát hogyne, duruzsolunk, kuncogunk, nem baj, ugye, feleltük, dehogy, sőt, én is szoktam, mondja izgatottan, remek, helyeslem, és bontogatom a derékszíját.

de nem úgy van az, ő alig néhány jellegzetes szófordulatot ismételgetett, egyféle intonációval, hú-hú, de jól szopsz, és nekem ettől röhögnöm kellett, majd kiesett a számból, óh-óh, de jól szop, de jól, egymásranéztünk az énférfimmal, hogy ilyet még kihallott, bolond egy szex ez így, de vidám, csak az a másikférfi nem mosolyog, csak mindig az óh-óh, jobb lesz, ha mi is megkomolyodunk, ez nem viccel, na, koncentráljunk mostmár, és akkor hamarabb végzünk...

Tíz évvel fiatalabb. Ez arra pont elég, hogy finomabb legyen a bőre, szelídebb az illata, és még ne legyen zavaró, hogy félénk, hogy bizonytalan, hogy nem határozott, a tíz év miatt elnézzük neki.

Most találkozunk vele először, az a megállapodás, hogy megismerkedünk, megnézzük egymást, az alkalom és a hely adott bármilyen együttlétre, de nincs se elvárás, se ígéret. Beszélgetünk, alig néz a szemembe, férjemhez beszél inkább, ha én kutatom az arcát, még bátortalanabb lesz, kerüli a tekintetemet, kibújik alóla. Nem érzem azt, hogy ellenére lenne összebújni, de nincs semmi egyértelmű jelem arra, hogy akár kezdeményezhetek is.

Átragad rám a tétovasága, nehezen kérdezem meg tőle, és bután fogalmazok: "ha esetleg úgy alakulna, hogy (és itt még el is nyelek egy szót, ami ki sincs találva), akkor maradnál, esetleg ( talán három esetleget is beledadogok), és a fiú szaporán bólogat, én meg már nem is tudom, ki most itt a kezdő, ki itt a tapasztalatlan, és kin is áll most ez az este. Férjem nem hagyja magát, "a fiú benne lenne, oké, a feleségem is azt próbálja ügyetlen kifejezni, hogy szívesen, akkor gyerünk", gondolja magában, és a gyerünk-öt ki is mondja, könnyed, élénk, és nagyon kíváncsi, ez visszazökkent, és úgy kerülünk az ágyba, hogy vágyom rá, a bőrére, a még csak alig sejtett, de nagyon finomnak ígérkező illataira.

Hagyja magát vetkőztetni, vetkőzik szépen maga is, egy vékony aranylánc van a nyakában, kicsit babrálok, játszom vele, "18. születésnapomra kaptam" mondja, "ami alig két hete lehetett..." feleli férjem, és a nyakába csókol, a fiú beleengedi magát a csókba, belenyújtja magát mint egy macska, mosolygom rajtuk, olyan szépek, olyan kedvesek. A száját keresem, bátortalan és jóízű a csókja, férjem első, óvatos csókjától zavarbajön, azt mondja, "furcsa, de jófurcsa, nem rosszfurcsa", és aztán már maga is keresi az ajkainkat, egyrészt mindegy, melyiket találja, másrészt játszik a kétféle élménnyel. Hálás vagyok neki ezekért a csókokért, szép a két kíváncsi férfiszáj ahogy egymást kutatja, gyönyörködöm bennük.

Még nadrágban van, nadrágján kívül keresgélek, nincs merevedése, ez meglep, de vágyakozás fog el, látni akarom azonnal, megízlelni, most még átváltozásnak is tanúja lehetek, nem szeretnék lekésni róla. Mindhárman őt bontogatjuk, ő megadó, mi követelőzők leszünk, éhesen vetjük rá magunkat, meglepjük vele, de nem bánja, ez most megint a "jófurcsa" gondolom magamban, vidámmá és könnyeddé tesz az idegen, az ismeretlen vessző, felváltva ismerkedünk vele, én megengedem magamnak, hogy amikor nem én vagyok soron, csak nézzem őket, az én férfimat, és a fiút.

Míg simogatjuk, csókoljuk a testét, addig tétlenek a kezei, sokáig fekszik így, én egyre kíváncsibb vagyok, milyen az érintése, van e benne erő, van e benne akarat, céltudatosság, terv, milyen lehet a ritmusa, hová nyúl először. Nógatni kell kicsit, elhúzódom tőle, könyökömre támaszkodva figyelem az arcát, csak néz, mosolyogni se mer, kérdőn nézek rá, de nem érti a kérdést, "mit szeretnél?" mondom ki, "semmit" feleli gyorsan, "bármit" javítja az elhamarkodott választ, én elnyúlok mellette, és arra gondolok, elmúlt már húsz, csak nem kell mindent helyette kitalálni. És valóban felemelkedik, mellemet a tenyerébe fogja, mellbimbómat a szájába veszi, és harap, fáj, de örülök neki, kicsit ügyetlen, de van benne most határozottság, ahogyan szorít, játékosság, ahogyan a fogait használja, engem ez a kettő, ha így egyszerre megvan, különösen izgat. Másik kezével nem simogat, egyetlen mozdulattal fekteti egész tenyerét a puncimra, és nem kutatnak az ujjai, nem tapogatóznak, nem ismerkednek, keményen belémhatolnak, én meg úgy fogadom, mintha kértem volna, mintha parancsoltam volna, pedig ezt a elszántságot, most ezektől az ujjaktól, most ettől a fiútól nem is reméltem. Kinyújtott kétujját körben mozgatja bennem, lassan és keményen, csodálkozás és gyönyör van a sóhajaimban, a fiú pedig büszkén mosolyog, most először mer a szemembe nézni, de most én nem tudok az övébe, húnytszemmel helyezkedem a kezéhez, lábaimat széttárom, és az ajkaira vágyom, a nyelvére, de úgy, hogy az ujjaival maradjon, most tudok bízni benne, ügyesfiú, teszi a dolgát, érteni fogja, ha vállát eltolom magamtól ha a fejét lejjebb irányítom. Megérti. Puhán és pontosan csókol, simogat a szájával, lassan mozdulnak az ajkai, de az ujjaival továbbra is kemény, ritmusa gyorsul, az ujjbegyekkel fürgén masszíroz. Elveszek. Hullámokban jön a gyönyör, több összefüggő kielégülés, egy annak a középsőujjnak, aki a hüvely falába nyomja magát, egy annak a hüvelykujjnak, aki erősen támaszkodik, egy annak a puha nyelvnek, egy azoknak a követelőző, mohó ajkaknak.

Ezt ő nem először csinálta, de annyira talán még nem sokszor, hogy ne szédüljön meg tőle, hogy ne figyelje csodálkozva, talán hitetlenkedve is, mit okozott, és büszke, mint az egészen fiatal fiúk, mint a kisfiúk, inkább.

Az ő öröme, percek múlva a szánkban, visszafogott, kicsit szégyenlős is talán, lábai remegnek, arcát elfordítja tőlünk, levegő után kapkod, majd szaporán szuszog.

Férjemmel elégedetten biccentünk egymás felé, szavak nélkül is tudjuk, hogy ettől a fiataltesttől megkaptuk, amit reméltünk, szerencsés este, így emlegetjük majd.

Senki el nem hiszi majd, hogy ilyen itt még meg nem történt annakelőtte, hogy aztán azzal férfival, akit váratlannak hívok itt, máskülönben a nevén hívom, végre mégis. El volt ez már képzelve, ki volt ez már találva pedig, csak nem jött ki úgy a lépés, valahogy sosem.

Van egyrészt az érzés, és van hozzá a látvány, egyik, ami ktölt, a másik arcközelben. De azt ki tudta, hogy ez egy olyan tánc, melyben egy a ritmus, akárki is diktálja, és denagyon finom ettől! Úgy van ez, hogy mozdul az egyik, két lépésben, ez a váratlanférfi nagyon ért ehhez, két lépésben, úgy hogy finoman csusszan, majd tesz rá egy nyomatékot, és egy pillanatra marad, ahogy egy pacsétet a tintapárnába nyomunk, egy nyomaték, és egy pillanatra tartjuk, majd megint csusszan, kitalál egy ritmust és tartja. Én meg összezavarodom, nem tudok figyelni, hol az ő mozdulatait érzem, hol az én férfim vesszőjét figyelem az arcom előtt, váltakozva, egyszer ezt, másszor azt.

De, hopp, megvan a ritmus! Amikor az egyik csusszan, akkor a másik is a számba, és amikor a nyomaték, akkor a nyelvem türelmetlen, mohón körbejár, és a mozdulatlan pillanatban az illatokat, ízeket nyelem. Ó, az én férfimnek van a legtökéletsebb illata! Erről nem nyitok vitát, ma is emlékszem, amikor legelőször tárta fel nekem ágyékát, megrémültem, összevont szemöldökkel néztem fel rá, hogy ez mi, ez neki honnan, lehet nem is ember ő, illata mint az avarnak, meg a méznek, ma is csodálkozom.

Így táncolunk tovább, egybefolynak bennem az érzetek, attól, hogy számban az én férfim vesszője, ettől mintha látnám a másikat is, veszettűl izgalmas belső kép, odabent látom, nem is tudom, nem egy férfi e most ez a kettő, és valami kivételes csillagállás folytán, biztosan egyszer adatik csak meg, de inkább sosem, ilyen komplexek az érzéseim...

Ezt az élményt fogom még keresni. Előfizetnék rá, legyszívesebben.

Szép a férfiak keze, ha erős. Ha látszik, hogy erős, akkor a férfierőt jelképezi, hogy kézbevesz, hogy kézbentart, hogy kezeskedik. Szépek az erős férfiujjak, finom, pontos mozdulatok, sok apró csontocska, benne a zabolázott erő, finomság, és erő egyszerre, ettől olyan gyönyörűek a fotók a férfikézben tartott újszülöttről.

Szép a férfiak tarkója, ahol a hajvonal végigfut, feszes erős nyak, puha, illatos bőr, karakteres fejforma.

Kaptam párnapja egy szép képet, a sajátférfi tarkója, és az ajándékférfi, az éveleji-váratlan, két keze rajta,  tart, és húzza mindegyre közelebb, széttárt ujjak, feszes csukló, enged kicsit, és megint húz, ritmusa van és ereje, vágy van a kezekben, és akarat, vágy van a tarkóban is, és megadás, és mindkettőben az: hogy most így akarom!

Szépek az erős férfiak.

...a testiemlékezet, az valami különös dolog...

Történt ebben a zord februárban, hogy jelentkezett a kölyökférfi, a beiglis-metroszexuális, hogy "hahó, hogy vagytok?", vagy valami ilyesmi, feletem rá, hogy "ma este ráérünk", ami nem tetszik adekvált válasznak az élet legtöbb területén, de ezen a speciális mikroklímán, amit nevezzünk alkalmiszexnek,  helyénvaló.

Lezuhanyzik és indul. Lezuhanyzunk és várjuk.

Amikor belépett, akár, akit még sosem láttam, éppen olyan idegen, nézegettem őt, de nem voltam biztos benne, hogy tényleg, hogy valóban az, ki már volt olyan szokatlan közel. Más ennek a férfinak a mosolya, még talán a hangja is más, más lehet az én mosolyom is, sok egy év egy mosolynak, elvesznek belőle rétegek, lesznek benne újak, talán.

Kávét iszunk, a férfi cukor nélkül, és olyan unottfölnőtt, mint az a kávé maga, most nőtt fel, éppen ebben az elmúlt évben, kutatom az arcában, a mondataiban azt a testesebb nyugalmat,  ami az érettférfiakban olyan izgalmas, hamár a kölyökférfit nem találom, de hiába. Mi ez most, valami átmenet, vagy valami szomorúsággal jött? Nem tudok a közelébe jutni, zárkózott, fecseg, de elrejtőzik, és a rejtekén nem olyan, mint egy kisgyerek, aki csak egy jelre vár, hanem olyan mint az erdei vad, ha kedvem lenne közelíteni, akkor is minek.

Az hogy én nem bírok magammal, az az orrom miatt van, az egy év, egy nap se, az illata vonz, és ha nem is őhozzá magához, de az illat megszerzésének a körülményei, az akkori örömök most nem emlékek csupán, ahogyan azt fel tudom idézni, ha úgy tarja kedvem, hanem eleven valóság, így a jelenlévő illattal, és követelném a hozzátartozó élményeket. De olyan fáradtbizonytalan most ez a férfi, úgy érzem kedve sincs ránk igazán, ha mégis, talán őt is a testiemlékezet vonza, vagy csak az, minek jött különben hiába. Úgy is kezdjük, olyan, "na gyerünk, nézzük, csináljuk" módon, de nem bizonytalanodom el, engem visz az orrom, meg valami kiváncsiság, hogy elműködik e az együttlét pusztán a testiemlékezetből, akkor is, ha nem várunk és nem teszünk bele semmi újat, és a mostani magunkból se semmit. Elműködik, mostmár tudom. De akkor az olyan lesz, hogy három ember közel azonos időben kielégülést keres, amihez a testek meztelen jelenléte jó szolgálatot tesz, de nem valódi együttlét.

Mehezen is emlékszem vissza, mi mit követett, nem maradt meg annak az órának a meséje, olyan szépen gömbölyűn, csak a testnek ismerős testek kissé darabos játéka, néhány félmozdulat. De azt nem lehet elhallgatni, hogy ennek az ismerőstestű-idegen férfinak a vesszője még mindig nagyon szép, tudtunk neki örülni, a viszontlátás öröme, sajnáltam volna, ha ezalkalommal mégsem mutatja, mégsem kínálja. Mintha egy svédasztalos vacsorán lennék, mondjuk a harmadik-negyedik estén ugyanazok a tálak között, kicsit elnézegetem, az ismerős fogásokat, de szedni csak abból  szedek, amit már kóstoltam, és egy tányérra rakva, valahogy nem is mutat jól, kicsit unottan eszem, jólakom, de azt érzem jobban lehetett volna használni az asztalt, bátrabban, játékosabban, jó lett volna, ha valahogyan az asztal is hívogatt, ha nem csak adja magát, de meg is mutatja.

...a testiemlékezet, az valami különös dolog, de a titok máshol van...

van ilyen, nyilvánvaló, hogy van, hiszen megtörtént, itt és most, még mindig ráz egy kicsit a hideg tőle, ha rágondolok, hogy ezt a férfit mennyire nem kívántam, beszélt, csak mondta, mondta, én meg csak néztem, és a fantáziámat használtam, elképzelni próbáltam, hogy megcsókol, hogy hozzásímulok, hogy a nadrágjában keresgélek, és örültem, hogy nem néz rám ekkor, mert az arcomra volt írva, hogy soha, meghalnék, ha megtörténne, belehalnék, így ahogy mondom.

szabad-e egyáltalán ilyet írni, de én azt gondoltam erről a férfiról, hogy nincs is neki a nadrágjában olyanja, és nem azért mert nőies lett volna, hanem nemtudom, miért. de nem tudtam elképzelni, hogy van, kicsit be is húnytam a szemem, a ruhástestét elképzeltem meztelen, és nem volt neki, így ahogy mondom.

és akkor már biztos voltam benne, hogy nem szeretném én ezt valóban meglátni, hogy nincs neki, az olyan lenne, hogy csak én látnám, hogy nincs, ő még használta is volna, ahogyan szokta, én meg csak kiáltozhattam volna, hogy "meztelen a császár", még én lennék furcsa, nem ő, a férfi, akinek nincs, még nekem kellett volna magyarázkodnom, még én maradok a végén szégyenben, így ahogy mondom.

még jó, hogy ittvolt nekem ehhez a férjem, még jó, hogy neki is volt valami zavaró, valami idegen, valami hiányérzet, valami túlsokérzet, valami, amit nem kértünk, és pont.

...ezt a férfit, őt, aki újra eljött, elteszem magamnak emlékbe, az ízét, az illatát, azt ahogyan szorít, azt amikor hármunk teste feszül egymáshoz, ernyed egymásba, és elteszem, azt is, hogy vannak a nevetőgödröcskék az arcán, nem csak az az öregszomorúság, valami régénottvanmárféle, a szemében mélyen, amiről most azt is gondolom, nem is tartozik hozzá, nem része, csak nagyon megszokta, lehet, egyszer ki is gurul az majd onnan, és azt a tapasztalatot is megőrzöm, hogy nem csak az idegen izgalmas, hogy az otthonosság nem is az időben van, meg nem is a térben, hanem a befogadásban, azt a feszes, kis területet, ott a herék alatt, azt pedig kincsként őrzöm meg, azokra a heves csókokra meg rácsodálkozni fogok, ha eszembe jut, hogy a férjem mindkettőnket átölel egyszerre, azt meg képként rakom el, egy kimerevített pillanat, olyasmi, hogy nyár van rajta, és mindhárman mosolygunk, és ezért, hogy vannak vágyaim, hogy tud örülni a testem, és hogy mindent nem kapok meg, azért meg egyszerűen csak hálás vagyok, az univerzumnak, gondolom...

Háromnegyedkilenckor képeket cserélni, telefonban címet egyezteni, azzal a végszóval, hogy akkor tízre itt van, váratlannak mondható. Ilyensevoltmég.

Szép, barna, fiatalférfi, olyan személyiséggel, ami magabiztos, de nem tölti ki maga körül a teret, nem sok, nem túlzás, megnyerő mindkettőnknek, és hamar úgy látjuk, ő sem akar menekülni.

Ruhástul megyünk az ágyba, mert így akarom, lassan bontogatni  a férfit, nadrágon át megérezni a vesszőjét, kutatva rátalálni, de nem tudtam, hogy hamar türelmetlen leszek, bőrfelületeket akarok, és nem csak  felhúzott pulóver alól megszerzett darabkákat, alig egy kevés derekat, alig valami nyakat, nem csak, amennyit a kezek egy nadrágban meghódíthatnak, hanem az egészet, egyben, mindent, vetkőzést parancsolok, és mosolyog a két férfi rajtam, hogy most én leszek a főnök, vagy miacsuda, de nem ellenkeznek, jókatonák, és engem ez valóban megmondóvá tesz, váratlan élmény, hogy így viselkedem, és hogy egyre jobban élvezem. Meg is tartom a parancsoló modoromat egy darabig, hanyattfekvést parancsolok a váratlanjöttférfinak, nyugtonmaradást, engedjen most minket ismerkedni, csodálkozni és csodálni, úgy legyen, mintha itt se lenne, akárcsak valami idegondolt látomás, egy elképzelt férfitest, a puha bőr alatt, kemény hús, belesiimúlva a vágyainkba, mintha csak mi találtuk volna ki őt, lehet, mi is gyúrtuk, éppen ilyenre, kedvünk szerint.

Két száj egy ágyékon, sokat tehet, mindenhová jut, sokmindenre képes. Férjemmel egy csókkal jutunk oda, egy csókunk közé vesszük merevedését, egyikünk elidőzik rajta, másikunk a heréket keresi, merevség az egyik szájban, egy törékeny puhaság a másikban, egy lágyan nekünkmozgó csípő, feszülve széttárt combok, talán mondja is a várattlanjöttférfi, hogy ez most így jó, talán csak én képzelem, hogy ennek most jónak kell lenni, ha egyszer ilyen remekül megtaláltuk mindketten a helyünket ezen a szűkös területen. Váratlan ül föl, és húz magához, combjai közt térdelek, heves a csókja, és követelő, ha elhagyja a számat, melleimet keresi, és szorít, majd megint csókol, húnyt szemmel, majd újra  a melleket falja, szemével, szájával egyaránt. Keze férjem merevedésén játszadozik, lesni próbálom, hogy hogyan, úgy találom, olyan neki, mintha a sajátja lenne, rutinos mozdulatok, úgy képzelem, különös érzés lehet, hogy a tenyéren az ismerős érzés, de máshol hat, és csodálom, hogy miközben engem vadul szorít, miközben szája olyan elszánt, addig másik keze finoman siklik férjemen, fel és le, ujjai gyengéden játszanak. Amikor puncimat érinti, meglepi a síkosság, mosolygom rajta, és alig hiszem, hogy nem számított rá. Nem bírom már tartani  magam, helyet kérek a két férfi között, lefekszem, és próbálom figyelni azt a sok kezet, azt a sok forró ujjat, merre járnak, még azt is játszom, kitalálom-e, melyik kié, de amikor szájakat érzek magamon, akkor már elveszek, minden összefolyik, egyrészt már mindenhol érzem őket, másrészt már minden érzés a hasamban sűrűsödik össze, combjaimat kitárom, és hálás vagyok, hogy pontosan értik, mintha szavak nélkül, de újra én parancsolnék, a váratlanjöttférfi szája is ujjai is puncimon, férjem ölel, melleimet harapdálja, ezt még sokáig szeretném, gondolom az egyik pillanatban, és vége legyen menten, robbanjon az öröm, gondolom a következőben, és e kettő érzés hullámaiban sodródom, hosszan abban a varázslatos bizonyosságban, hogy ez az öröm már biztosan az enyém, de még nem jön, csak fokozódik. Kezeimmel keresem őket, kit hol érek, örülök a két férfimnak nagyon, szorítanak az ujjaim, feszül a testem, akaratlan vonaglik, majd elnyugszik, és itt kérek egy kis időt, pár lélegzetvételt érintések nélkül, engedjenek most kicsit, perzsel most minden, telítődtek az idegpályák, nem fér el már rajtam több inger, nevetgélek, mint a finoman részegek, ők pedig mosolyognak, ahogyan a férfiak tudnak, az a magabiztos mosoly, "na, mit tudok én, mire képes az én szám, milyen pontosan játszanak az ujjaim, megmutatom még, ahányszor csak akarod!", kisfiúk és félistenek egyszerre, és akkor arra a néhány pillanatra az enyémek.

Ahogyan an én izgalmam hatott, úgy hathatott a zsibadt fáradtságom is, ernyedten fekszik a két férfi, lustán elnyúlnak, mint két nagymacska, csak szemük éber, és hívogató.  Nézegetem őket, és megint pontosan tudom, mit akarok, meglep, hogy ilyen tervszerű vagyok ezen az éjszakán. Csak azt nem tudom még, kivel kezdjem, de annak valahogy nincs is jelentősége, azt kockán is kidobhatnám, le nem maradok semmiről. Férjem merevedését veszem a számba, finoman szuszog, felnézek, és látom, hogy a váratlanjöttférfi figyel, figyel engem, és figyeli férjemet, közelebb húzódik hozzánk, cirógatja az izgatottan hullámzó mellkast, hasat, és tényleg nagyon figyel, talán tudja, hogy mindjárt ő következik, most megmutatjuk neki, hogyan lesz, most végignézheti, aztán átélheti majd. Tetszik, hogy néz, magabiztossá, de játékossá tesz. Játszhatok, és figyelhetem, hogyan hat a játék, az ismerős merevedést csókolni, azt masszírozni a nyelvemmel és az ajkakkal kotta nélkül tudom, teszi a száj, amit kell, jó választás így a sorrend mégis, kétszereplős játék, de olyan nagyon figyel a harmadik, hogy pusztán ezáltal beszippantja őt is férjem öröme, benne is érlelődik az öröm, és ahogyan én rajongom éppen azért a vesszőjért, úgy rajong akkor ő is. Nem hagyok magamnak időt, és nem hagyok nekik sem, ez most egy fejezet, az ő orgazmusuk szépen egymásután, az egyiknek járt az előzetes, a megtekintés, a másiknak jár, hogy bár testében szétáradt a nyugalom, de a figyelmét még itt tartja egy másik férfiöröm, amit nyugodtan és pontosan meg lehet figyelni, nincs dolga vele, de pusztán a figyelmével mégis részese. Itt jobban kell koncentrálnom, más ritmust, más intenzitást kíván, de jól jelez a teste, az újszerűsége nem zökkent ki, izgat az új forma, a másmilyen illat, a sosemérzett íz, vad leszek, heves, de nem bánja, messziről hallom, ahogy sóhajtozik, bezár engem az új élmény, magam vagyok, csak én, és a váratlanjöttférfi vesszője, szinte már a férfi maga sem érdekel, magam vagyok, de abban az izgalmas biztonságban, hogy a férjem figyel, és az idegen férfi rámbízza magát, és egy ponton már az örömét is, ittlesz a számban, még egyetlen mozdulat, de akkor teszem, és úgy, ahogy akarom.

Mint régi ismerősök, úgy pihenünk meg, úgy férünk meg egymás mellett, nyugodtak vagyunk és elégedettek, mint komoly fölnőttek úgy társalgunk, de olyan könnyedek, és fesztelenek vagyunk mint a gyerekek. Nem tudom, hogy játékosság, csak csevegés közben babráló kezek, hogy cirógatni kezdtek, vagy összekacsintott a két férfi, "nézzük csak, mit adhatunk még", de magam csak sokára vettem észre, hogy egyre kevesebb  a szó, és egyre intenzívebb az érintés, bár még óvatos, csak akkor engedik az ujjakat szabadjára, amikor megkérem őket, hogy ezt mostmár semmiképp abba ne hagyják, akármi is volt a szándékuk. És beleengedtem magam egy fáradt, már nem heves, de szétterülő örömbe, olyan váratlan volt, mint ez a férfi maga, mint ez az éjszaka maga, és olyan jól játszották ezt a négykezest... Ez a váratlan öröm, nem hozott zsibbadtságot, inspirált, tudni akartam, őket is felébresztette-e, és innen össze is folynak már az emlékeim, milyen mozdulatra milyen válasz érkezett, ahogyan verejtékeink, nedveink is összefolytak, de azt fel tudom idézni, hogy férjem még belémhatolt, hogy élvezett, hogy csodálatosan közel volt közben a váratlanjöttférfi, hogy hozzámsimul, hogy együttlélegzik velünk, hogy újra a számba veszem őt, és örülök neki, és arra gondolok, hogy biztosan a pokolra fogok jutni, amiért ezt én így szeretem, talán ki is mondtam ezt, és nevettünk...

Hajnal van, mire felöltözünk, maradna is még, meg menne is, marasztalnánk és küldenénk is, fáradtak vagyunk, és együttérzőek, hogy a váratlanjöttférfinak még haza kell utaznia, nem irigyeljük, és bátornak és elszántnak nevezzük őt, hogy ezt az éjszakát néhány fotó, és egy rövid telefon alapján nekünk adta.

És a sok váratlanra mégegy, egy új, sosemvolt helyzet: a napokban talán újra eljön hozzánk, hogy pontosan mi hozza őt, nem tudom, hogy mi mit várunk, nem tudom, hogy hogyan lesz, majd itt megéneklem...

Egy éve lesz nem sokára, hogy ittjárt, a beigli miatt tudom.

Egyszerűbben indult, mint szokott, talán egyetlen levelet váltottunk, benne telefonszám, ettől hamar valóságossá válik a férfi. Kaptunk tőle egy képet, szétnyitott farmernadrág, merev pénisz, és egy félmosoly, több se kell. Pénteken beszéltünk, szombaton ráér, mondta, és egy egészen kicsit se volt zavarban, mintha egy ingatlanbecslővel egyeztettünk volna egy találkozót, feljegyzetelte a címet, udvarias volt és hivatalos, profi ez, vagy miazördög, néztünk egymásra a férjemmel, miközben az autó kihangosítójában hallgattuk őt, és igyekeztünk mi is nagyon lazának hatni.

Férjem azt mondta, olyan gyanús, ez a nyugalom, hogy nem fog eljönni, ha felhívjuk majd holnap este, na, merre jársz, barátocskánk, már fel se fogja venni a telefont. Az meglehet, gondoltam, tényleg sosem volt még ilyen egyszerű randimegbeszélésünk addig, és azóta se.

Estére már érthető volt a könnyedség, bele tudtuk illeszteni a róla alkotott képbe, magabiztos, bájosan lökött, mint aki másik bolygóról érkezett, csacsogó, érdeklődő fiatal férfi, inkább kölyökkutya, azt mondanám, kicsit túlpörögve mindig. Örömmel fogadtuk ezt a fajta személyiséget, ez a mindenjólvan-hangulat ragadós, és ez a kölykös viselkedés hamar szerethetővé tette őt, mondjuk, úgy a tizedik perc után, már otthonos és természetes is volt a jelenléte a nappalinkban. És lelkesedett mindenért, hogy itt, minálunk olyan jó, mondat, volt már ő úgy "látogatóban", hogy becsengetett, ajtót nyitottak, biccentett, bocs, mégsem, és sarkonfordult, de itt jó a levegő, ég a tűz a kályhában, és nagyon kedvesek vagyunk, így bókolt, ilyen ártatlanul és kedvesen. Szexről sokáig szó sem esett, de építkezésről, családról, ásványvizekről annál inkább, de olyan könnyed stílusban, hogy nem tűnt képtelenségnek, hogy végül mégis az ágyunkba köt ki, sőt már azt se vontam volna kétségbe, hogy ez már a sokadik kalandunk lesz vele, régi kedves ismerős.

Férjem lement ásványvízért a pincébe, kissé feldúlva jött vissza, egy denevér rebbent ki, ahogy ment lefelé, éppen csak kerülve a frontális ütközést, ahogy a denevérek közlekednek, ugye. "És ezek után még le mertél menni a vízért" - kérdezte a kölyökférfink őszinte csodálattal - "én visszasiettem volna, és azt mondtam volna, tudjátok, mit, igyunk most inkább csapvizet, mégsem megyek inkább a pincébe, de azt nem árulnám ám el, hogy miért, gyávának azért ne nézzenek" Így lett a férjem az est hőse, én pedig azt mondtam magamban, amit csak az öregasszonnyok szoktak, ha négyévest látnak, hogy "mingyártmegzabálom". És nevettünk, és gurultak a kacagások, betöltötték az egész házat, és amennyire nem volt semmi szexuális vibrálás a levegőben, annyira volt mégis harmonikus ez a váratlan hármas, hogy nem volt az sem helytelen, hogy egyszercsak valamelyikünk mégiscsak rákérdezett:

- Mi szél hozott téged erre ezen a téli éjszakán, te, szépvidámfiú?

- Nincs most kapcsolatom, de a gyengédség meg csak hiányzik, párhoz jönni meg sokkal komplexebb élmény, a magamfajta metroszexuálisnak... - fejtegette és olyan okos ábrázatot öltött hozzá, hogy jobbnak láttuk, nem bevallani, nem is ismerjük ezt a szót, metroszexuális, de ha ez olyat jelent, mint amilyen ő, ezentúl így keresünk.

- És ti gyakran vagytok hárman? - Biztos gyakran, irigykedem, ám, rátok! - nem is várt választ, csak csillogatta a szemét, hol rám, hol a férjemre, és a mosolya azóta nem tűnt el, hogy a házba belépett. Bennem pedig ez a már említett "mindjártmegzabálom-érzés" kezdett újabb és újabb jelentéseket hordozni...

Különös volt, hogy bár nehezen akaródzott a kölyökférfinak a szexre váltani, de mégsem éreztette azt, hogy félne, vagy ne lenne kedve, mint aki csak az időt húzza, érdekes élmény volt, biztos voltam benne, hogy valami lesz, de abban már nem, nem csúszunk-e bele a vasárnapba, amire. Bár verbálisan legalább már a szex körül ólálkodtunk, az már egy izgalmi szint egy férfinál, ha mesélteti, mit is szeretek,hogyan szoktuk, és az már az előjátékba sorolom, ha nem elégszik meg rövid válaszokkal, részleteket akar hallani, és ha a valóság nem elég izgalmas, akkor fantáziát.

Meséltem én, mesélt a férjem is, de kezdtünk türelmetlenek lenni, nem is igazán jó szó a türelmetlenség, annak van egy ideges, feszült felhangja, inkább vágyakozóak lettünk, meg akartam már érinteni őt, látni akartam a testét, és nagyon kíváncsi voltam, hogy ezt a kedvesen kölykös viselkedést az ágyban is hozza-e majd.

Hát, be kellett őt terelgetni az ágyba, bár jobb szeretem, ha nem én provokálom, nem is áll jól nekem a kezdeményező szerep, esetlen vagyok benne, és az izgalmamat is visszaveti kissé, valahogy kikerülök a játékból, rendező leszek, pedig sodródni szeretek inkább. Azt hiszem, ő is sodródni szeretett, respektáltam, de amikor az ágyra heverve még megkérte, hogy azt tisztázzuk, a padló hajópadló-e vagy parketta, na, akkor már csúnyán néztem rá. És halljatok csudát, megértette, ő az oldalán fekve hevert, én a sarkamra ülve térdeltem, feltérdelt hozzám és megcsókolt, ebben a csókban akkor még több volt a bocsánatkérés, "tudom, sokat fecsegek, de itt vagyok, nem szaladok el dolgomvégezetlenül, ne félj", mint a szenvedély, és ennek én akkor még jobban is örültem így, látszólag egy kajlakölyök, de mégis figyel, ha ezt a kettősséget mindvégig megtartja, nem lesz okom panaszra.

Vetkőzni kezdtünk, a két férfim meztelenre, két magas, férfias alkat, két kezdődő, de még bizonytalan izgalommal, egy jólismert vessző, amit úgy szeretek, és egy ismeretlen, amiért éppen kezdek rajongani, én magamon hagytam egy-két ruhadarabot, az én vetkőzésem egyszerűen elakadt, bámulnom kellett, nem tudtam mással foglalkozni. Térdeltünk mindhárman, meztelen nyakamat, vállamat csókolták mindketten, majd a férjem kissé hátrébb húzódott, nézegetni akarta ő is a meztelen férfitestet, ránéztem, mosolygott, láttam jól, hogy kedvét leli benne. Észrevehette, hogy nézik őt, elhúzódott tőlem, és elnyúlt az ágyon, szemét lehunyta, és azt mosolyogta , "tessék, itt vagyok". Mi pedig nem tétováztunk, végigjártuk ujjainkkal a testét, és én elkezdtem az orrommal, majd az ajkaimmal is fölfedezni. Férjemet kötötte egy szabály, amit a férfi hozott, nem csókolózik férfival (ez lehet talán a metroszexualitás egyik sarokköve, ki tudja), és bár ez könnyen betartható, de okoz egy kis bizonytalanságot, hogy hol lehet a határ, valóban csak a férfiajkak találkozása tilos, vagy férfiajak ne is kalandozzon az ágyékkörnyéken túlra, amiről tudjuk, hogy megengedett, és igen kívánatos bánásmód is, de ha van a csók-szabály, akkor lehet-e, például, nyakat harapdálni, vagy fülcimpát kóstolgatni. Maradt hát, férjem inkább deréktájt, és lentebb, így volt egyszerűbb, nem lehet mindent megbeszélni, pontokba szedve tisztázni. Percekig feküdt még nyugodtan, beleengedte magát az érzéseibe, ha arra jártam éppen, viszonozta a csókomat, de nem nyúlt, nem kapott utánam, ha tovább mentem, karjai is tétlen feküdtek mellette, de lehett tudni, hogy nem marad ő így, csak most fekszik kicsit nekünk szép nyugodtan, aztán meglátjuk majd, neki is lesznek elképzelései, mit szeretne. Így késtem le arról, hogy az első körben megízleljem a merevedését,  férjem már ismerkedett vele, míg én a nyakával, mellkasával voltam elfoglalva, de mire én is lejjebb csúsztam volna, már az oldalára fordult, visszahúzott magához, és szájával, arcával a melleimet kereste, és  lám, csak az egyik kezét éreztem a derekamon, a másikkal a férjemet kereste, az ágyékát, kíváncsian és kapkodón, majd, mint aki a kezének nem hisz, látni, és megízlelni is akarta. És ez az amint én is mindig látni akarok, egy férfi arcát egy férfi merevedésével, a puszta látvány tudna nekem orgazmust okozni, úgy képzelem, ha egyszer én ezt kellően sokáig nézegethetném kedvemre. Csokorban vágyta az orális élményeket a férfi magának, szinte még el sem hagyta férjem vesszőjét, az utolsó lélegzetvételt, amit még ott vett, már a puncimnál sóhajtotta ki, és lágyan, puhán csókolta, nem keresgélt a nyelvével, nem kutakodott, az ajkait használta, nyitotta és zárta, így simogatott. Ő nem ismert, honnan is tudhatta volna, mikor érek arra a pontra, hogy nagyon, hogy fájdalmasan vágyni kezdek arra, hogy merevedést érezzek magamban, hogy egy merevedést körbeöleljen  a puncim, és úgy élvezzek, ez valami tudati szinten fellépő vágy, annak tudatában jelentkezik, ha tettrekész pénisz van a közelben, ilyenkor nem adom alább, nem kérem az orgazmust nélküle, de követelem vele! Férjem tudta jól, persze, hogy tudta, belémhatolt, és szelíden vonaglott, figyelte, hogy mozdul az én csípőm, és annak tartott ellen, de a ritmust rámbízta, így volt ez jó mindenkinek, mindhármunknak, mert amíg én a magam örömét hajtottam be, addig ő szájában tartotta a férfi merevedését, ha már az egyszer úgy helyezkedett, hogy éppen szájraálljon neki, biztosan nem lehet véletlen, biztosan nem is volt az. De az én gyorsuló tempóm, és egyre hangosodó hümmögéseim, nyögéseim, és készülő sikolyaim visszahozták férjem figyelmét arra az érzetre, ami az ő péniszében gyülemlett, és mindketten bezáródtunk az örömbe, férjem arca eltűnt a nyakamban, és a férfi arcát kerestem, találkozott a tekintetünk, amíg tudtam, néztem őt, láttam az elégedettséget benne, és a bíztatást, "gyerünk, élvezz, sosem láttam még senkit az örömében úszni, úgy, hogy jelen vagyok, és mégsem vagyok részese, gyerünk", szinte, kérlelt a tekintete, és én is először éltem át ezt, hogy egy férfi robban éppen bennem, miközben egy másik tartja fogva a tekintetem, és rángatja, cibálja a tehetetlen testem az orgazmus, és míg mi, a férjemmel, elmerülünk benne, addig valaki mosolyogva figyel.

Aztán jött ő is, a punci ölelése az ő péniszének is kijár, gondolhatta joggal, és minthogy a tudatom a beszűkültségből, újra tágulni kezdett, tudtam rá figyelni, és meg tudtam figyelni, milyen különböző formák, milyen más ritmus, másféle mozdulat, és az ismeretlenség hozta számomra újra a gyönyört, már orgazmus nélkül, de megint annak az előszobájában, amit így nagyon szeretek, ha már bebocsáttattam előbb az orgazmus tágas báltermébe, ekkor már nem vagyok türelmetlen, és nagyon tudok figyelni, és begyűjteni az élményeket, minden érzékszervem nyitott. Tudtam, hogy nem akar még élvezni, mert megtorpantak a mozdulatai, koncentrált volt, és most nem olyan vidám és könnyed, mint eddig. Még nem akart, de nem volt terve, hogy inkább mit, inkább hogyan, hirtelen vonult vissza belőlem, kapkodott kicsit levegő után, alhasát szorította egyik kezével, de megint mosolygott, csillogott a szeme, kérdőn nézett, mondjuk meg, mi, mi legyen. Forró volt a teste, és sósízű mindenfelé, és ekkorra már ismerős, de még mindig felfedezésre váró. Úgy feküdt le közénk, hogy jól hozzáférjünk, lábait széttárta, karjait feje fölé emelte, csípője rándulásai hívogattak minket, és mi értettünk a szavából. Mindketten merevedése köré gyűltünk, csodáltuk, birtokoltuk, szájról-szájra járt, "legalább néhány percünk legyen", ebben reménykedtem, azt nem mertem volna kívánni, hogy még félóránk is lesz az ajándékférfit bontogatni, kihámozni a hétköznapi életéből, hogy alatta megtaláljuk azt a valódit, azt az ősférfit, aki a legerősebb, éppen csak egy valami töri össze, a saját gyönyöre. De megkaptuk ezt a félórácskát! Előbb ráérőssé, majd újra fékezhetetlenné váltunk mindhárman, akinek nem volt épp a vesszője a szájában, az a verejtékező bőrt kutatta, azt a finomat a combja belső felén, azt a feszülőt a szeméremdombján, az apró mellbimbókat, amiket ha szánkban tartottunk hálásan túrt a hajunkba, ha felnéztünk rá, hunyt szemmel mosolygott. Játszhattunk addig eleget, de egy ponton túl, már ő irányított, minden porcikája parancsot adott, egy olyan különös nyelven, amit mindhárman csak most tanultunk, de egyformán tökéletesen tudtunk. Emelkedett és sűllyedt a dereka, nem gyors ütembe, de nagy kilengéssel, és szorítottak a kezei, ahol éppen ért minket, és a már amúgy is forró szobában perzselően hatott a kilégzése, és belélegezni már nem tudott hangtalan hörgött és nyüszített, inkább már kín volt, amit nyújtottunk neki, nem is öröm. Nem tudom érezte-e az én nedvességemet a combjának feszülve, testem önkéntelen rángásait, de talán mégis, mert fenekemet tartva szorított. Vesszőjében a szép, kanyargós erekben a forró bőr alatt, érezhetően, hallhatóan surrogot a vér, már az ajkaim is bizseregtek tőle, ahogyan körbefogták, nem tudtam az orgazmusa pillanatát megragadni, összefolyt már minden, a heréit tartottam a tenyeremben, mint valami apró, kicsi állatot, kismadarat, vesszője a számban, nyelvem a századik, az ezredik kört írta le, és ittam őt, ahogyan, hosszan, és szakaszokban áradt ki, ő pedig táncolt, az egész testével, combjain kirajzolodtak az izmok, pontos helyét lehetett látni az eredésnek, a tapadásnak, millió izomsejt feszült és ernyedt el szakaszokban, tenyeremmel simítottam végig, gyönyörű volt, és mintha ott se lett volna, elveszett, elsűllyedt, megsemmisült...

Nevetgéltünk valamin, mint a finoman részegek, a férfi a hátán feküdt, karjait feje alá rendezte,  én az oldalamon felkönyökölve, ujjaimat sétáltattam a hasán, férjem mögöttem feküdt, ölelt, és a hajammal játszott. Elfáradtunk. Percekre el is aludtunk.

Amire a fürdőszobában szedegettük magunkat rendbe mindhárman, már megint csacsogott, vidám volt, kölyökférfi megint, utazásokat tervezett, és remek ötletei támadtak, hogy menjünk hárman Üzbegisztánba autóval, ömlött belőle a szó, mi csak kacagtunk rajta, ráérősen törülközött, ami eszébe jutott, azt kimondta, bármit.

Teát főztem, indiait, erőset, szórakozottan terítettem, szédültem kicsit, a kölyökférfi meg csak jött utánam, és mesélt, felfordított egy csészét, kiolvasta a jelzést, és elégedetten bólintott.

- Édesanyám azt mondta, ha a lányos-háznál meg akarom tudni, kifélék, mifélék, akkor nézzem meg a csészék jelzését - magyarázta

- Édesszivem, ez itt nem egy lányos-ház... - mosolyogtam rajta

- Ez igaz - felelte elgondolkodva.

Szorakozottan rágcsált a teához, újabb és újabb szelet diósbeiglit, örömmel és elégedetten evett, és kortyolt, akármeddig elnézegettük volna.

- Ha majd megházasodom, elhozom a feleségem hozzátok, és te megtanítod neki, hogyan kell ilyen beiglit sütni - ismét megosztotta egy ötletét, teli szájjal.

- Hát persze, mondom majd neki, gyere ki velem a konyhába, megtanítom neked a beiglit, amit a férjed egyszer evett nálunk, miután leszoptam, és megdugott, és a férjem is leszopta, valahogy így, de már nem is emlékszem pontosan, gyere csak, nem bonyolult, mutatom! - feleltem és nevetgéltünk, próbáltunk még más vicces és kínos helyzeteket kitalálni, szinte egész filmforgatókönyveket, és potyogtak a könnyeink, úgy kacagtunk.

A napokban megsütöm a beigliket, lehet, írok neki egy sms-t, jöjjön, kóstoljon, szereti-e még...